Összeállította: Kovács J. László dr.
A nyelvtani részek: a hangtan, az alaktan és a mondattan
A latin nyelvben előforduló hangok jelölésére az ábécé 21 betűjét használjuk, melyek a következők:
Az archaikus k K betű ritkán használt (pl. Kalendae), ezt kiszorította a c C.
A görög kölcsönszavakban használatos még az y Y és a z Z is.
A latin betűk kiejtése
A latin hangzók lehetnek magánhangzók (vocales) és mássalhangzók (consonantes).
A latin hangzók kiejtése (phonetica):
c (magas magánhangzóval együtt) "c" (pl. Cicero); egyéb esetekben "k" (pl. Caius);
gu (magánhangzóval együtt) "gv" (pl. lingua); egyéb esetekben "gu" (pl. argumentum);
i (magánhangzóval együtt) "j" (pl. ius, maior); egyéb esetekben "i" (pl. impero);
A ph "f"-nek ejtendő (pl. philosofia);
az rh "r"-nek ejtendő (pl. rhapsodia)
a qu "kv"-nek ejtendő (pl. quadra)
az s "sz"-nek ejtendő (pl. senior)
a su "szv"-nek ejtendő (pl. suasio), egyéb esetben "szu" (pl. suavis)
a ti (magánhangzóval, ha előtt nem áll s, t x) "ci"-nek ejtendő (pl. natio); egyéb esetekben "ti" (pl. Titulus)
az x "ksz"-nek ejtendő (pl. sexualis, Xerxes)
az y "ü"-nek ejtendő (pl. ymber); egyébként "i"-nek (pl. hydra)
a yu "j"-nek ejtendő (pl. yucca)
a z "z"-nek ejtendő (pl. zona)
A latin kettős magánhangzók (diphtongi) az alábbiak: ae, au, ei, eu, oe
Az írásban egy hangot jelölő magánhangzó-csoportok egymástól elválaszthatatlanok.
Valójában azonban nem kettőshangzók, mivel a kiejtésben egyetlen hangként hallhatók. A latin nyelvben például az ae és oe csoportokat a modern kiejtés szerinté-nek illetve rövidö-nek olvassuk, amelyeket egykor valódi kettőshangzóként (ai,oi) jelöltek.
Az au kiejtése egyezik a magyaréval (pl. Aurora, Europa).
A főnevek általános nemi szabályai:
Férfiak, népek, folyók, szelek, hónapok nevei hímneműek (generis masculini).
Nők, városok, tartományok, szigetek, fák nevei nőneműek (generis feminini).
Semlegesneműek a nem ragozható főnevek (generis neutrius).
E szabályok alól kivételek:
az -i, -orum végű városnevek, melyek hímneműek;
az -um, -a végű városnevek, melyek semlegesneműek.
Közösneműek (generis communis) egyes főnevek, melyek férfit és nőt jelölhetnek (parens: atya-hímnemű, anya-nőnemű).
Substantiva mobilia azok a főnevek, melyek csak végződésben különböznek a szerint, ahogy férfit vagy nőt jelentenek: magister - tanító; magistra -tanítónő.
A névszók szótári alakja : névszótövek
A névszók - főnév és melléknév - szótári alakjait a következőképpen írjuk ki.
A főnévnek az egyes számú alanyesetét és birtokos esetét, valamint a nemét szokás kiírni, így planta, -ae (f) palánta, a melléknévnek a nemek szerint elkülönülő egyes számú alanyeseteit így : latus -a, -um széles.
A névszók - főnév és melléknév - tövét úgy kapjuk meg, hogy a többes szám birtokos esetének a -rum vagy -um ragját elhagyjuk : ami megmarad, az a tőalak, és annak utolsó hangja a tőhangzó, pl. planta plur. gen. plantarum, tőalak: planta-, tőhangzó : a.
A névszók tövei alapján öt névszóragozást (declínatiót) különböztetünk meg. Ezek singularis és pluralis genitivus ragja, továbbá tőhangzója az alábbi:
| singularis genitivus | pluralis genitivus | tõhangzó | |
|---|---|---|---|
| I. declinatio | -ae | -rum | á |
| II. declinatio | -i | -rum | ó |
| III. declinatio | -is | -um | mássalhangzó v. i |
| IV. declinatio | -us | -um | u |
| V. declinatio | -el | -rum | é |
Az egyszerű mondat
A mondat részei az állítmány, az alany; az állítmánykiegészítő, a tárgy, a részes tárgy, a határozó; a jelző és az értelmező.
A mondatrészek összeállítása a következő:
Kikeressük az állítmányt, amely úgy ismerhető fel, hogy az verbum finitum (verbum finitum
az ige összes alakja indicativusban, coniunctivusban és imperativusban; az állítmány infinitivusban ritkán áll). Az állítmány olykor hiányozhat is. Leggyakoribb, hogy az est és
sunt közmondásokban, a rövidség kedvéért vagy a mondást jelentő igéket az idézetek mellől elhagya. Gyakori mondásokban is elmarad a könnyen odaérthető állítmány:
Manus
manum (lavat) (kéz kezet (mos);
Az alany felismerhető abból, hogy a ki? mi? kérdésekre válaszol egy nominativusban álló főnév, főnévi névmás vagy főnév értelmében használt melléknév, esetleg infinitivus.
Alanya akkor nincs a mondatnak, ha az állítmány személytelen ige. Az alany elmaradhat, ha az személyes névmás, vagy ha az könnyen kiegészíthető.
Az alanyhoz, - ha az főnév, és általában minden mondatrészhez, mely főnév - tartoznak:
jelző (attributum) és értelmező (appositio).
Vannak melléknévi, számnévi és birtokos jelzők.
Az állítmányhoz és minden mondatrészhez, mely ige, tartoznak: az állítmánykiegészítő, a tárgy, a részes tárgy és a határozó.
Az állítmánykiegészítő
A magyar nyelvben csak a van, lesz és marad igék mellett áll állítmánykiegészítő.
A latinban a következő igék mellett áll állítmánykiegészítő (kettős nominativus): appareo,
evado, existo, fio, maneo, moriur, nascor, sum, videor. Ezeken kívül a mondást, valaminek tartást, választást, kinevezést jelentő igék mellett, melyek passivumban állnak: appellor, declaror, dicor, ducor, existimor, habeor, nominor, putor, renuntior, vocor.
Az állítmánykiegészítő, ha lehetséges, nemben, számban és esetben megegyezik az alannyal. Ha az alany mutató-, vagy kérdőnévmás, akkor az alany veszi fel az állítmánykiegészítő főnév nemét: haec (nem hoc!) est mea sententia (ez az én véleményem).
Néha a melléknév semleges neme áll kiegészítőül hím- vagy nőnemű alanynál: turpitudo peius est
quam dolor (a gonoszság nagyobb baj, mint a fájdalom).
Ha az alany egyes számban áll s mégis többséget jelent (gyűjtőnév), az állítmány többes számba kerül.
Ha a nőnemű- vagy semleges nemű szó férfit jelöl, az állítmány hímnemű (constructio ad intellectum)
Ha több alany van, az állítmánykiegészítő:
a többes hímnembe kerül (feltéve, hogy az alanyok különféle nemű személyek)
a többes semleges nembe kerül (feltéve, hogy az alanyok, dolgok neve megegyeznek a legközelebb álló alannyal).
1. § A latinban nincsenek névelők (pl. exemplum: példa, exemplum: a példa, exemplum: egy példa)
2. § A latin nem használ külön alanyi és tárgyas ragozást (pl. lego epistolam: levelet olvasok, lego epistolam: olvasok egy levelet, lego epistolam: olvasom a levelet)
3. § A latin minden esetben igei állítmányt használ (pl. Cicero vir civilis est).
4. § A latinban a birtokos és jelzős szerkezetek szórendeje fordított (pl. res novae, animus magnus)
5. § A latin főnevek általában 3 neműek:
hímneműek (masculinum, m) (pl. abacus, mas)
nőneműek (femininum, f) (pl. femina, rabies)
semleges neműek (neutrum, n) (pl. facetum, neutra)
6. § A latin főneveknek két számuk (numerus) van:
egyes szám (singularis) (pl. datum, habena)
többes szám (pluralis) (pl. data, habenae)
7. § A latin névszóknak 6 esetük van úgy egyes-, mint többes számban:
alanyeset (nominativus) (pl. datum - data)
tárgyeset (accusativus) (pl. datum - data)
birtokos eset (geneitivus) (pl. dati - datorum)
részes eset (dativus) (pl. dato - datis)
határozói eset (ablativus) (pl. dato - datis)
megszólító eset (vocativus) (pl. datum - data)
8. § A latin névszók 5 névszóragozási (declinatio) csoportba tartoznak.
A felosztás alapja a névszó tövének típusa:
a-tövű (pl. terra, ae f)
e-tövű (pl. res, rei f)
mássalhangzó + i tövű (homo, inis m)
o-tövű (pl. annus, i m)
u-tövű (pl. fructus, us m)
9. § A latin mellékneveknek többféle típusa van. A legtöbbjük a 3 nemnek megfelelő végződéssel rendelkezik (pl. magnus, -a -um, ezek szótári jelölése: magnus 3).
10. § A kéttagú latin szavak hangsúlya mindig az első szótagon van (pl. Caesar).
A kettőnél több szótagúak esetében a hangsúlyt az utolsó előtti szótag (paenultima) időmennyisége adja meg - ha ez hosszú, akkor ezt hangsúlyozzuk (pl. aegritudo); ha ez rövid, akkor az utolsótól számított harmadik szótagot (antepaenultima) (pl. lallatio)
11. § A latin igék 4 különböző ragozási osztályba sorolandók (coniugatio). A hovatartozást
a folyamatos igető (imperfectum tő) véghangzója adja meg az alábbiak szerint:
I. conjugatioban: a
II. coniugatioban: e
III. coniugatioban: i vagy u
IV. coniugatioban: i.
Az imperfectum tő az összes folyamatos igealak képzésére szolgál: ehhez járulnak a módjelek, az időjelek és a személyragok is.
A latin igéket az indicativus praesens imperfectum singularis I. személye (pl. abiuro - absorbeo - abdico - audio) és az infinitivus imperfectus (pl. abiurare - absorbere - abdicere - audire) alapján osztályozzuk.
A rómaiak eleinte kizárólag nagy betűkkel (maiuscula) írtak az ókor végéig. A kisbetűket (minuscula) majd csak a késő köztársaság korától alkalmazták hivatali írásokban.
A szótagolásnak eleinte nem volt rendje, ezért ott választották el a szavakat, ahol éppen vége volt a sornak.
Később az összetett szavakat az alkotóelemek szerint választották szét (lamen-tatio, ab-duco)
Nagy kezdőbetűvel írjuk:
a mondat kezdetét (Hoc ei non faciendum est.)
a tulajdonneveket (Hungaria, Roma)
a tulajdonnevekből származó mellékneveket (pl. respublica Romana, homo Transdanuvianus).
a tulajdonnevekből származó határozószókat (Graius, Vescinus)
a tulajdonnevek részét képező mellékneveket (cognomen) (pl. Alpes Graiae, Scipio Maior)